Majd 120 év

Egy ércszobor gondolatai

Száztizennyolc éve minden nap várom a napkeltét. Kezdetben, kortársamról – a legnagyobb magyarról – elnevezett park nyugati oldalán, aztán évtizedekig abban az utcában, amely ma is az én nevem viseli. Majd újra a régi helyemen, a katolikus templommal szemben a főtér túloldalán, a művészeti galéria impozáns épülete előtt.

Szemben a kelő nappal, körülvéve a belváros legszebb épületeivel.

Láttam, ahogy velem szemben felépült az évszázados gyógyfürdő a város központjában. Láttam, ahogy felnőttek a Széchenyi tér facsemetéi, ahogy Nagyatád lakói évről-évre feldíszítették a város karácsonyfáját, ahogy kisebb-nagyobb közösségek gondozzák a park növényeit. Járókelőket, szertelen gyermekeket, lelkes sportolókat, érdeklődő turistákat.

Tegnap óvodások látogattak meg. Festett kokárdákkal, apró zászlókkal tűzdelték tele a talapzatomat körülölelő virágágyásokat.

Ma különlegesen szép napkelte köszöntött. A park fáin átszűrődő vörös, sárga sugarak, a város színeit idézték, ahogy az oszlopokra kitűzött zászlók és a nyomda épületén büszkén lengő lobogó. A ragyogó napsütésben alig láttam az engem körülvevő ünnepi sokaságot. Méltósággal ünnepeltek, mint mindig, megtöltve a terjedelmes teret. Ránk emlékeztek, a forradalomra és a március ifjakra. Barátaimra, kortársaimra.

Figyeltem a szónok felelősségteljes; hol barátságos, hol kemény szavait. Az iskolások gondolatokkal teli színes játékát. A kórus tétova énekét, a zászlótartó katonák kitartását, a koszorúzók hosszú sorát.

Legtöbben fejet hajtottak és néhányan büszkén pózoltak előttem.

Minden nap látom a várost, minden nap várom a napkeltét. Mozdulatlanul, némán. Látom azt is, ami sokaknak láthatatlan.

Ezek a napok különlegesek, ezekért érdemes szilárdan állni. A mait mélyen az ércszívembe zárom.